A saját tempómban

Az elmúlt héten nagyon elfáradtam, ezért tegnap este fektetés után elmentem úszni, ahol érdekes tapasztalatot szereztem.

Úgy indultam, hogy most nem fogom hajtani magam, csak úszom, ahogy jól esik, a saját tempómban, mert elsősorban kikapcsolódni mentem. Tényleg élveztem, megtaláltam a nekem kellemes ritmust, és mindenféle szándék nélkül számoltam a hosszokat.

Képzeljétek, azonos idő alatt 200 méterrel többet úsztam, mint amikor hajtom, bíztatom magam! … és feltöltődve, jókedvűen, energiától kicsattanva másztam ki a medencéből!

Mi lehet ennek az oka?

Úgy éreztem, folyamatosan gyorsulok.

Nem erőltettem magam, ezért nem fáradtam túl és nem lassultam, nem kellett pihennem sem, viszont ahogy belemelegedtem, gyorsulhatott a tempó. Magától.

Mit hozhat ez a tapasztalat az élet más területein? 🙂

fotó: pixabay

Kis önismeret a húsvéti locsolkodáskor

Idősebb férfi ismerős locsolni készül, férjem kedvesen megkéri, hogy a kislányainkat inkább csak vízzel locsolja (tavaly véresre marta a kölni a fejbőrüket). Látom a locsolónk arcán, hogy zokon veszi a kérést és inkább egyáltalán nem locsol, sőt, a kislányok által készített tojás-sütikből sem kér. Kedvesen megköszönöm a megértését és továbblépek.

Mi történt?
Kértük, hogy ne tegyen kölnit a fejükre és így történt. Kedvesek voltunk végig.

Innentől az ő döntése, hogy mivel tölti a következő 10 percét. Duzzogással, vagy jókedvűen folytatjuk a beszélgetést.

Az én részemről pedig az én döntésem! Fennakadok a duzzogásán, vagy megértem, hogy ez az ő döntése és nem kell, hogy hatással legyen rám, hiszen én kedves voltam vele.

Két éve még egy ilyen után az egész napom elemezgetéssel telt volna, mit és hogyan kellett volna mondanom, hogy ne sértsem meg. Mit mondhatnék így utólag, hogy megbékéljen?

Nagyon örülök, hogy ezt a gondolkodásmódot magam mögött hagytam. Ha én kedvesen kértem, ő pedig azzal a játszmával akarja tölteni a napját, hogy bennem bűntudatot keltsen, tegye. De nekem nem kell ebben részt venni!

Nem hagyom, hogy belerángasson. Én döntök a saját hangulatomról, másokéért pedig a kedvességen túl nem tartozom felelősséggel.

Ennyi a kedves de egyértelmű határszabás. Ha félsz megtenni a duzzogás miatt, vagy utána a bűntudatkeltős játszma
mégis beszippant, akkor érdemes megvizsgálni, miért és mivel hat rád a másik fél.

A te szüleid is kritizálják a nevelésed? Ezeket gondold át!

Téged is kritizálnak a szüleid amiatt ahogy neveled a gyereke(i)d?
Nem tudod, hogyan reagálj ilyenkor?
Akár még el is bizonytalanítanak?
A napokban válaszoltam egy ilyen kérdésre. Mivel a probléma nagyon gyakori, hozom ide is a válaszomat.

Nem értenek egyet?

Szinte minden anyuka kerül ehhez hasonló helyzetbe. A probléma összetett, nem most kezdődött és lehet rajta változtatni. Erre talán a lejjebb olvasható kérdéseim ráébresztenek, vagy legalábbis kicsit rávilágítanak a hátterére. Normális helyzet, hogy te valamit valahogy csinálsz és valaki nem ért egyet vele.

Itt nem az a kérdés, jól csinálod-e! 🙂

Azt többnyire teljesen jól érzed. 🙂

Gondold át az alábbi kérdéseket!

  • Hogy érint az téged, ha valaki nem ért egyet veled, kritizálnak?
  • Hogyan fejezi ki egyet nem értését feléd az anyukád? És te hogyan tudsz erre reagálni? Ez a kapcsolatokról szól.
  • Mennyire vagy biztos magadban, mennyire inogsz meg, mennyire hatnak rád a külső vélemények?
  • Hogy állsz az önértékeléseddel?
  • Tudsz higgadtan de határozottan határokat húzni és tartani? (Egyértelműen jelezni, és leállítani, ha valami neked már nem jó = túlment a határon.)

Első körben ennyit gondolj át, de további aspektusai is vannak még ennek a történetnek.
Magamon is tapasztaltam, és a hozzám forduló anyukák eseteiből is látom, mekkorát lehet az ilyen helyzeteken változtatni néha apró, néha nagyobb módosításokkal és erőfeszítéssel.

Neked mi lenne az a változtatás, amivel a legnagyobat tudnál taszítani pozitív irányba a fennálló helyzeten? Tedd meg!

Hogyan élhetsz boldogabban a szeretetnyelvek felfedezése által?

Miért van az, hogy nagyon szeretjük gyermekeinket, vagy párunkat, mégis időről időre olyan visszajelzéseket kapunk, hogy ők ezt nem érzik? Vagy fordítva: tudjuk, hogy valóban szeretnek minket, de nem igazán éreztetik velünk úgy, ahogy nekünk jól esne?

Más az, hogy szeretnek bennünket, és az, hogy ezt így is érezzük. Vajon miért?

Mindenki másból érzi igazán, hogy  másik ember törődik vele, valóban rá figyel. Van, aki a mély beszélgetésekből, közös élményekből érzi a valódi figyelmet, van, aki a testkontaktusból töltődik, van, aki a neki szánt figyelmességekből, éppen rá szabott ajándékokból, vagy az önzetlen segítségből, kedves szívességekből, és van, aki abból, ha elismerik, észreveszik teljesítményét, jó tulajdonságait.

Mindannyian a saját fő szeretetnyelvünket érezzük alapértelmezettnek, és ezt adjuk annak, akit szeretünk. És ha ő másból érezné? Akkor tulajdonképpen elbeszélünk egymás mellett.

Kapcsolatainkon, és a többi ember megértésében nagyot segíthet, ha tisztában vagyunk saját szeretetnyelvünkkel, szeretetnyelveinkkel. Emellett megismerjük a szeretetnek azokat a kifejezési módjait is, amelyek nem szerepelnek a mi repertoárunkban. Érdemes kifürkészni, vagy akár megbeszélni a számunkra fontos emberekkel, az ő szeretetkifejezéseiket is, így összhangba tudjuk hozni a kettőt, hogy mindenki szeretve érezhesse magát.

Az öt szeretetnyelv:

  • a minőségi idő (mély, egymásra figyelő beszélgetések, közös programok)
  • a testkontaktus (ölelés, kézfogás, bújás, gyerekekkel birkózás, cipelgetés)
  • az ajándékok (valódi, figyelmes, gondosan a másiknak célzott meglepetések)
  • a szívességek (amikor előzékenyen megteszünk valamit a másiknak, segítünk neki)
  • az elismerés (dicséretek, másik jó tulajdonságainak méltatása)

A kisgyerekeink esetében főleg megfigyeléseinkre tudunk támaszkodni, de felnőttekkel meg is beszélhetjük, érdekes felismerések születhetnek ilyenkor.

Családi konfliktusok esetén gyakran a szeretetnyelvek terén is félresiklik a kommunikáció. A konzultációim során használok teszteket is, amelyek a szeretetnyelvünket segítenek felderíteni.

Az anyaság egy önfejlesztő folyamat

Az anyaság számtalan olyan kihívást rejt, amit előre senki sem láthat. Minden gyereknél más, az sem tud valójában felkészülni rá, akinek már van több gyereke, esetleg ezt tanulta – ezt tanusíthatom. 🙂

Az egész egy óriási kilépés a komfortzónánkból. Ugrás az ismeretlenbe. Szó szerint. Éppen ezért fejlődhetünk óriásit a kihívásai által.

Ami menet közben jön, azt meg kell oldanunk, hozzá kell szoknunk, bele kell jönnünk. Ha eddig ilyesmire egyáltalán nem voltunk képesek, akkor is.

Az anyaság igényli azt is, hogy folyamatosan tanuljunk, lépést tartsunk a gyermekünk aktuális igényeivel, fejlődésével.

Eleinte megtanulunk a babagondozáshoz szükséges ezernyi praktikus dolgot: pelenkázást, fürdetést, etetést, böfiztetést… és hozzászokunk rengeteg új érzéshez, amiket eddig sosem éreztünk.

Aztán ez az eleinte praktikus kör egyre bővül. Megtanulunk -sok minden más mellett – legalább egy lépéssel előre gondolkodni, előre látjuk, hogy ha a totyogónk bejön a szobába, ki fogja szúrni magának az asztalon a különleges vázát, és már elég ügyes, hogy megkaparintsa, ez pedig veszélyes. Elejét vesszük az ilyen helyzeteknek, már rááll a szemünk. Észre sem vesszük, mennyi ilyen képességünk alakul ki.

Én is akkor vettem észre, mikor egy gyermektelen barátnőm jött hozzánk vendégségbe, és automatikusan elkezdtem odébbrakni az asztalra letett dolgokat, hogy “ez itt nem lesz jó”. Aztán valamivel félbeszakítottak, és persze a gyerek pont azzal kezdte a tevékenységét. Már csak azt hallottam, ahogy a barátnőm csodálkozik, hogy honnan tudtam előre…

Mi, anyák folyamatosan figyeljük nevelésünk eredményét, észrevesszük a hibákat, levonjuk a tanulságot, megoldást keresünk, változtatunk, változunk, fejlődünk.

A megoldandó helyzetek gyakran elvisznek a képességeink, tűréshatárunk széléig, és még onnan is teszünk egy lépést kifelé. Így egyre erősödik az önismeretünk, idővel határozottabbá válunk, tudjuk, mit szeretnénk, megfogalmazódik az értékrendünk.

A kritikus helyzetek felszínre hozzák, felerősíthetik az önmagunkkal való problémáinkat és azokat a területeket, amelyek nem az erősségeink. Ilyenkor sokan találják szemben magukat a gyengeségeikkel, remek időszak ez saját magunk fejlesztésére, rendbehozására.

Ugyanis ilyenkor jó rálátást kapunk arra, min kéne dolgoznunk, és elég erős a motivációnk a gyerekeinkre tett hatásunk miatt. Az önfejlesztésünk az egész család hasznára válik.

Az, hogy hogyan vagyunk magunkkal, az nagyban kihat anyaságunkra, ha ebben erősödünk, fejlődünk, az is meg fog mutatkozni.

Szívesen segítek ebben, ha igényled, sok saját tapasztalatom is van ebben és gyakorlatokkal, eszközökkel is tudlak segíteni céljaid elérésében. Elérhetőségeimet ide kattintva találod.

Támogatóan, ítélkezésmentesen segítek Neked, ha hozzám fordulsz.

(kép forrása: pixabay)

Az érzelmek megnevezése – hasznos nevelési eszköz

Az érzelmek megnevezése, mint módszer, rengeteg nevelési helyzetben segíthet, hosszútávon pedig nagy hasznára válik gyermekünknek.

Segít nekünk, hogy tudjunk mit kezdeni azokkal a helyzetekkel, mikor gyermekünk nehéz érzéseket él meg, kiborul, ellenkezik, szomorkodik, fél.

Segít a gyereknek, hogy érezze, tudjuk, min megy keresztül, és mellette vagyunk. Emellett lassan megtanulja, mik ezek az érzelmek, felismeri és megkülönbözteti őket, érti, mi zajlik benne, és ezt hogyan tudja kezelni. Kommunikálni is tudja később a megtanult fogalmak által, mi zajlik benne.
Ráadásul a pozitív érzéseink kifejezésével sokkal színesebben, építőbben tudunk értékelni, dicsérni is.

Érdemes a gyerekeknek már egészen kicsi korban segíteni megfogalmazni az érzéseiket, akár már baba kortól is mondhatjuk nekik, mert ez hosszútávon óriási segítség a kommunikációban (is). Rövidtávon pedig érezteti velük, hogy valóban rájuk figyelve, empatikusan velük vagyunk. Gyakran már ez megoldja, vagy sokat enyhít a kitöréseken, hogy érzik a megértést.

Hogyan csináljuk?

Amikor történik valami, amitől dühös, szomorú, csalódott, féltékeny, stb. lesz, akkor leguggolsz mellé, hogy egy magasságban legyen a fejetek, és mondod neki, hogy
“Látom, most nagyon dühös lettél, mert elvettem a…-t”
“Csalódott vagy, hogy ma nem megyünk ….”
“Látom, csalódott vagy, amiért nem sikerül felhúzni a zoknit egyedül.”
(De egyre ügyesebb vagy, sokat gyakorlod, sikerülni fog. Szólj, ha segítsek. Nagyobbaknak: Amikor én voltam 2-3-4 (mint a gyerek) éves, nekem sem ment, aztán képzeld, olyan sokszor megpróbáltam, hogy egyszercsak sikerült…)

Utána mondhatunk, kortól, és befogadóképességtől függően mást is, de már az érzelmei megértése és elismerése megnyugtatólag hat. (A tomboló gyereknek max egy-két szavas magyarázatot érdemes adni, mert nem enged be többet, hiába beszélünk.)

Ez nem instant megoldás, nem fogja ettől abbahagyni a hisztit, vagy azonnal megnyugodni, de hosszútávon nagy hasznára válik, ha tisztában van az érzelmeivel.

Ez a módszer olyan, mintha a hisztiző vagy nehéz érzelmekkel küzdő gyerekkel nem szembeállnánk, és azt mondogatnánk neki, hogy viselkedjen máshogy, hanem mellé állunk, megfogjuk a kezét és kivezetjük a lelki nehézségeiből.

A most 7 éves kisfiammal nagyjából egy éves kora óta alkalmazom ezt a módszert. Csak elmondom az érzelmeit, az egyéb kérések és magyarázatok előtt egy-egy helyzetben. Kiboruláskor volt, hogy csak megöleltem (ha hagyta), és elmondtam, mit érez.

Múlt héten történt, hogy egyik délután folyamatosan piszkálta a húgát, aki emiatt megállás nélkül nyafogott. Megkérdeztem, mi a baj, miért csinálja.
Erre a 7 éves gyerek elgondolkodott, és azt monda
-Azért piszkálom, mert olyan feszült vagyok, nem tudom miért. ….. Lehet, hogy éhes vagyok, csak eddig nem is vettem észre? Kérek enni!
Evés után vígan játszottak. 🙂