Kis önismeret a húsvéti locsolkodáskor

Idősebb férfi ismerős locsolni készül, férjem kedvesen megkéri, hogy a kislányainkat inkább csak vízzel locsolja (tavaly véresre marta a kölni a fejbőrüket). Látom a locsolónk arcán, hogy zokon veszi a kérést és inkább egyáltalán nem locsol, sőt, a kislányok által készített tojás-sütikből sem kér. Kedvesen megköszönöm a megértését és továbblépek.

Mi történt?
Kértük, hogy ne tegyen kölnit a fejükre és így történt. Kedvesek voltunk végig.

Innentől az ő döntése, hogy mivel tölti a következő 10 percét. Duzzogással, vagy jókedvűen folytatjuk a beszélgetést.

Az én részemről pedig az én döntésem! Fennakadok a duzzogásán, vagy megértem, hogy ez az ő döntése és nem kell, hogy hatással legyen rám, hiszen én kedves voltam vele.

Két éve még egy ilyen után az egész napom elemezgetéssel telt volna, mit és hogyan kellett volna mondanom, hogy ne sértsem meg. Mit mondhatnék így utólag, hogy megbékéljen?

Nagyon örülök, hogy ezt a gondolkodásmódot magam mögött hagytam. Ha én kedvesen kértem, ő pedig azzal a játszmával akarja tölteni a napját, hogy bennem bűntudatot keltsen, tegye. De nekem nem kell ebben részt venni!

Nem hagyom, hogy belerángasson. Én döntök a saját hangulatomról, másokéért pedig a kedvességen túl nem tartozom felelősséggel.

Ennyi a kedves de egyértelmű határszabás. Ha félsz megtenni a duzzogás miatt, vagy utána a bűntudatkeltős játszma
mégis beszippant, akkor érdemes megvizsgálni, miért és mivel hat rád a másik fél.