Hogyan beszéljünk gyerekeinkkel a halálról? Mit mondjunk a temetőről?

Mostanában, halottak napja környékén nagyobb a valószínűsége, hogy szóba kerül a gyerekeinkkel az elmúlás témája, különösen ha temetőbe is kilátogatunk.

Hogyan beszéljünk erről?

Az ilyen “kényes” témákról, amelyeknél tartunk attól, hogy a gyerekünk hogyan tudja feldolgozni a hallottakat, akkor érdemes beszélni, ha ők kérdeznek. Akkor pedig a saját szintjükön válaszolni nekik.

A temető témánál amiatt szoktunk izgulni, hogy félelmetes lesz nekik. Valószínűleg azért, mert bennünk is van ezzel a témával kapcsolatos félelem.

Én eleinte azt mondtam a gyerekeimnek, hogy az a temető, ott emlékeznek az emberek azokra, akiket szerettek, de már meghaltak. (Igen, így, nevén nevezve, mert nem akartam, hogy félreértsék a “nincs velünk”, vagy “elment” kifejezéseket, későbbi ijedelmekre adva okot.)

Innentől arra terelődött a szó, hogy mi az a halál.
Itt először jöhetnek a saját élmények, a döglött bogártól kezdve… A gyerekek, tapasztalatom szerint egészen természetesen kezelik a dolgot, ha nem ijesztjük meg őket, vagy nem látnak rajtunk túl nagy ellenállást.

Eleinte azt mondtam a gyerekeimnek, hogy ha valaki nagyon-nagyon öreg, akkor, ha a teste nem tud tovább működni, leáll, ez a halál.
Itt kérdezgettek, hogy akkor nem mozog/eszik, stb. Mondtam, hogy igen.
Kérdezték, hogy akkor mi lesz azzal, akinek leáll a teste? Itt lehet válaszolni mindenkinek világnézeti meggyőződése szerint. Ezt fontosnak tartom, hogy azt mondjuk és úgy, ahogy hisszük, mert az lesz hiteles és megnyugtató a gyerekünk számára.

Aztán beszéltünk arról is, hogy akik tovább élnek, azok szomorúak, hogy többet nem lehetnek együtt azzal, aki meghalt, ezért szoktak sírni.
Sokat gondolnak rá és továbbra is szeretik és emlékeznek rá, mesélnek róla.

Ennyi sokáig elég is volt.
Aztán jóval később jött a képbe, hogy a temetőbe tényleg eltemetik a testet.

A gyerekre finoman figyelve vegyünk részt a beszélgetésben!

Az ilyen beszélgetésekbe mindig csak annyira érdemes belemenni, amennyit a gyerek kérdez. Leáll, nem kérdez tovább, ha neki elég annyi magyarázat.

Figyeljük őket és a reakcióikat végig! Így nem futunk bele abba a hibába, hogy zavarunkban olyan részleteket is elmesélünk, amire már valójában nem kíváncsi a gyerek és ijesztő, vagy túl sok a számára. A gyerekek éppen addig kérdeznek, amíg a válasz befogadható. Amint megkapták a választ, vagy túl sok lenne, nem kérdeznek tovább.

Ha valamire nem tudunk hirtelen válaszolni, vissza is lehet kérdezni: “Szerinted miért/mi az?”, néha egész jó áthidaló válaszokat adnak ők maguk, ami az ő szintjükön igaz, mi pedig látjuk, mennyire informált, mire érzett rá maga, mit tud befogadni. (Esetleg az óvodából hozott rémisztő, téves értesüléseket is helyre tehetjük, mert ilyenkor előkerülnek. Óvodásoknál ilyen kényes témáknál eleve kezdhetjük ezzel a beszélgetést: “mit tudsz te erről?”).

Az is számít, hogy téged hogyan érint a halál témája

Fontos, hogy magunkban is rendezzük a viszonyunkat ezekkel a témákkal, hogy a beszélgetésnél ne adjuk át a saját feszültségeinket.

Ez néha egyedül túl nagy falat, mert traumáink vannak az elvesztett szeretteinkkel, esetleg gyerekkorunkból hozunk mára elfelejtett eredetű félelmeket, vagy a családi minták, és a halálról alkotott kollektív gondolkodás nehezítik ezt meg.

Ezekben az esetekben tudok segíteni, hogy félelmeidet, meg nem oldott feszültségeidet le tudd tenni és megtaláld a módját, ahogy erről a gyermekeddel nyugodtan beszélgethetsz.

Keress meg, szeretettel segítek! Tedd le a terheidet, és élj könnyedebben!

Csúfolódás

Tegnap a kisfiam ezzel jött haza az iskolából:
“Anya, én nagyon szeretem Csabiékat, de ma nagyon haragudtam rájuk, mert annyira csúfolták Balázst, hogy szegény majdnem sírt.
Nem tudtam, mit csináljak, hogyan segíthetnék Balázsnak. Ők mindannyian a legjobb barátaim, annyira rossz, mikor ilyet csinálnak!”

Nagyon örültem és büszke voltam,
hogy nem ment bele a csúfolódásba,
hogy így meg tudja fogalmazni az érzéseit,
hogy megoldást keres és tudja, hogy hozzám fordulhat a gondjaival.

Komolyan elbeszélgettünk a különbözőségeinkről, az értékeinkről és a csúfolódás működéséről és dinamikájáról.

Közben mélyebben megismerhettem, ő hogyan gondolkodik, hogyan kezeli az iskolai helyzeteket. Elmeséltem, hogy én is átéltem ilyesmit gyerekként. Ennek hatására egészen megnyílt és elmondta, őt hogyan csúfolták régebben és mit kezdett ezzel.

Még szituációs játékot is játszottunk, nagy nevetgélve.

A beszélgetésünk során láthattam, hogy bár gyakran borzasztóan önfejű és látszólag nem hallgat ránk, vagy éppen felidegesít, nagyon szépen alakul a belső értékrendje.

Megerősítettem abban, hogy hozzám bármilyen problémájával fordulhat.

Mindkettőnknek nagyon sokat adott ez a beszélgetés. Ezer felületen kapcsolódtunk, intenzív figyelem, együttgondolkodás volt. És a nagyovis huginak is voltak tapasztalatai, meglátásai a témához.

Érdemes a felmerülő kommunikációs problémákról beszélgetni a gyerekekkel.

Sokkal több mindent megértenek, mint gondolnánk! Bizonyos dolgokra nagyszerűen rálátnak, segít nekik, ha kimondhatják, megerősítést, vagy új szempontokat kapnak.

Ráadásul ahogy nőnek, egyre több helyzetet oldanak meg önállóan. Remek védőháló az, ha biztosak lehetnek benne, hogy bármilyen problémájukat, kérdésüket őszintén megbeszélhetik velünk.

A te gyereked is került már hasonló helyzetbe?

Ti szoktatok komoly kérdésekről beszélgetni hétköznapi példák segítségével?

Fotó: pixabay

A te szüleid is kritizálják a nevelésed? Ezeket gondold át!

Téged is kritizálnak a szüleid amiatt ahogy neveled a gyereke(i)d?
Nem tudod, hogyan reagálj ilyenkor?
Akár még el is bizonytalanítanak?
A napokban válaszoltam egy ilyen kérdésre. Mivel a probléma nagyon gyakori, hozom ide is a válaszomat.

Nem értenek egyet?

Szinte minden anyuka kerül ehhez hasonló helyzetbe. A probléma összetett, nem most kezdődött és lehet rajta változtatni. Erre talán a lejjebb olvasható kérdéseim ráébresztenek, vagy legalábbis kicsit rávilágítanak a hátterére. Normális helyzet, hogy te valamit valahogy csinálsz és valaki nem ért egyet vele.

Itt nem az a kérdés, jól csinálod-e! 🙂

Azt többnyire teljesen jól érzed. 🙂

Gondold át az alábbi kérdéseket!

  • Hogy érint az téged, ha valaki nem ért egyet veled, kritizálnak?
  • Hogyan fejezi ki egyet nem értését feléd az anyukád? És te hogyan tudsz erre reagálni? Ez a kapcsolatokról szól.
  • Mennyire vagy biztos magadban, mennyire inogsz meg, mennyire hatnak rád a külső vélemények?
  • Hogy állsz az önértékeléseddel?
  • Tudsz higgadtan de határozottan határokat húzni és tartani? (Egyértelműen jelezni, és leállítani, ha valami neked már nem jó = túlment a határon.)

Első körben ennyit gondolj át, de további aspektusai is vannak még ennek a történetnek.
Magamon is tapasztaltam, és a hozzám forduló anyukák eseteiből is látom, mekkorát lehet az ilyen helyzeteken változtatni néha apró, néha nagyobb módosításokkal és erőfeszítéssel.

Neked mi lenne az a változtatás, amivel a legnagyobat tudnál taszítani pozitív irányba a fennálló helyzeten? Tedd meg!

Miért csúfolnak, vagy szekálnak valakit az emberek? Mit lehet tenni?

Csúfolódás, kinevetés, gúnyolódás, szidalmazás, megalázás… talán nincs olyan ember, aki ne tapasztalta volna meg ezeket a saját bőrén. Ha pedig gyerekünkkel történik, teljesen kétségbeesünk.

Miért szekálják, gúnyolják egyáltalán egymást az emberek?

A szekálás játszmáját nagyon gyakran láthatjuk gyerekközösségekben, de felnőttek is űzik. Sajnos, ezt nap mint nap tapasztalhatjuk.

A lényege, hogy a másik embert bántó fél a kommunikációjával igyekszik fölé kerekedni a másiknak. Ez egy hatalmi játszma. Ha a másik megtörik, és elkezd kétségbeesve visszavágni, vagy kimenekülni a helyzetből, akkor a támadó fél elérte a célját.

Bebizonyította magának, hogy ő a domináns fél.

Mit tehetünk ellene? Hogyan védhetjük meg magunkat?

A határozottság a lényeg.

Azt csúfolják, aki ettől megtörik, aki belemegy az alá-fölérendelődési játszmába, aki áldozattá válik. Ezért csinálják, hogy megélhessék azt, hogy ők az erősebbik fél.

Aki azt mondja, hogy ez nekem rossz, kérlek, ne tedd, de nem könyörögve, hanem egyenrangú félként, majd nyugodtan odébb megy, az nem jó célpont. Az a “jó célpont”, azt fogják hosszasan szekálni, aki kiakad, dühösen visszavág, sírni kezd…

Hogy tanítsam meg a gyerekemnek, hogyan tudja megvédeni magát?

A határozottságot és a magáért kiállást nehéz tanítani, de jó alap, ha a gyerek tudja, hogy ő értékes, ami neki nem jó, azt másnak nincs joga megtenni vele.
Ha más erőszakos, vagy sértő, az nem az ő hibája, nem őt minősíti.

Ezzel a belső meggyőződéssel el tudja kerülni, hogy belemenjen ebbe az alá-fölérendelődési játszmába.
Azt érdemes átgondolni, mit tehetünk, hogyan nevelhetjük úgy a gyerekünket, hogy így gondolkodjon magáról.

Emellett, ha tisztában van az érzéseivel, ezeket ki tudja fejezni, magában kezelni tudja, és nyugodtan kommunikálni, akkor az ilyen helyzetekben is jól használható eszköz van a kezében.
Erről nemrég írtam egy bejegyzést, ide kattintva érheted el.

Ha otthon is abban nő fel, hogy az érzelmeket kimondjuk, egymásra figyelünk, megoldásainkban és kommunikációkban mindenki érdekeit és igényeit figyelembe vesszük, akkor a játszmákba is kevésbé megy bele, mert tudja, mire van szüksége és meddig mehet el a másik, az érzelmeit pedig tudja dühöngés és sírás nélkül kommunikálni.

Ezeket a mintákat lényegében otthonról hozzák, bár sokat számít a gyerekek alap habitusa.

A játszmák hatékony kezeléséhet viszont bizonyos fokú érettség szükséges, ami egy kisgyerektől, még ha ideális családi környezetből érkezik, sem várható el. Ezért az óvodában, iskolában a pedagógusok fontos feladata megvédeni a gyerekeket a szekálástól, csúfolástól, és a bántás bármilyen formájától.

A játszótéren, családban viszont mi vagyunk ott, mi védjük meg a gyerekeinket. Mutassunk nekik (és a konfliktusban álló másik félnek) követhető mintát, agresszió nélkül, a saját érdekeinket határozottan képviselve, de a másik felet is figyelembe véve kommunikáljunk.