Mostanában, halottak napja környékén nagyobb a valószínűsége, hogy szóba kerül a gyerekeinkkel az elmúlás témája, különösen, ha temetőbe is kilátogatunk.

Hogyan beszéljünk erről?

Az ilyen “kényes” témákról, amelyeknél tartunk attól, hogy a gyerekünk hogyan tudja feldolgozni a hallottakat, akkor érdemes beszélni, ha ők kérdeznek. Akkor pedig a saját szintjükön válaszolni nekik.

A temető témánál amiatt szoktunk izgulni, hogy félelmetes lesz nekik. Valószínűleg azért, mert bennünk is van ezzel a témával kapcsolatos félelem.

Én eleinte azt mondtam a gyerekeimnek, hogy az a temető, ott emlékeznek az emberek azokra, akiket szerettek, de már meghaltak. (Igen, így, nevén nevezve, mert nem akartam, hogy félreértsék a “nincs velünk”, vagy “elment” kifejezéseket, későbbi ijedelmekre adva okot.)

Innentől arra terelődött a szó, hogy mi az a halál.
Itt először jöhetnek a saját élmények, a döglött bogártól kezdve… A gyerekek, tapasztalatom szerint egészen természetesen kezelik a dolgot, ha nem ijesztjük meg őket, vagy nem látnak rajtunk túl nagy ellenállást.

Eleinte azt mondtam a gyerekeimnek, hogy ha valaki nagyon-nagyon öreg, akkor, ha a teste nem tud tovább működni, leáll, ez a halál.
Itt kérdezgettek, hogy akkor nem mozog/eszik, stb. Mondtam, hogy igen.
Kérdezték, hogy akkor mi lesz azzal, akinek leáll a teste? Itt lehet válaszolni mindenkinek világnézeti meggyőződése szerint. Ezt fontosnak tartom, hogy azt mondjuk és úgy, ahogy hisszük, mert az lesz hiteles és megnyugtató a gyerekünk számára.

Aztán beszéltünk arról is, hogy akik tovább élnek, azok szomorúak, hogy többet nem lehetnek együtt azzal, aki meghalt, ezért szoktak sírni.
Sokat gondolnak rá és továbbra is szeretik és emlékeznek rá, mesélnek róla.

Ennyi sokáig elég is volt.
Aztán jóval később jött a képbe, hogy a temetőbe tényleg eltemetik a testet.

A gyerekre finoman figyelve vegyünk részt a beszélgetésben!

Az ilyen beszélgetésekbe mindig csak annyira érdemes belemenni, amennyit a gyerek kérdez. Leáll, nem kérdez tovább, ha neki elég annyi magyarázat.

Figyeljük őket és a reakcióikat végig! Így nem futunk bele abba a hibába, hogy zavarunkban olyan részleteket is elmesélünk, amire már valójában nem kíváncsi a gyerek és ijesztő, vagy túl sok a számára. A gyerekek éppen addig kérdeznek, amíg a válasz befogadható. Amint megkapták a választ, vagy túl sok lenne, nem kérdeznek tovább.

Ha valamire nem tudunk hirtelen válaszolni, vissza is lehet kérdezni: “Szerinted miért/mi az?”, néha egész jó áthidaló válaszokat adnak ők maguk, ami az ő szintjükön igaz, mi pedig látjuk, mennyire informált, mire érzett rá maga, mit tud befogadni. (Esetleg az óvodából hozott rémisztő, téves értesüléseket is helyre tehetjük, mert ilyenkor előkerülnek. Óvodásoknál ilyen kényes témáknál eleve kezdhetjük ezzel a beszélgetést: “mit tudsz te erről?”).

Az is számít, hogy téged hogyan érint a halál témája

Fontos, hogy magunkban is rendezzük a viszonyunkat ezekkel a témákkal, hogy a beszélgetésnél ne adjuk át a saját feszültségeinket.

Ez néha egyedül túl nagy falat, mert traumáink vannak az elvesztett szeretteinkkel, esetleg gyerekkorunkból hozunk mára elfelejtett eredetű félelmeket, vagy a családi minták, és a halálról alkotott kollektív gondolkodás nehezítik ezt meg.

Ezekben az esetekben tudok segíteni, hogy félelmeidet, meg nem oldott feszültségeidet le tudd tenni és megtaláld a módját, ahogy erről a gyermekeddel nyugodtan beszélgethetsz.

Keress meg, szeretettel segítek! Tedd le a terheidet, és élj könnyedebben!