Babával otthon – Nem vagyok önmagam?
A babánkkal otthon töltött időszak nehézségeit és ezek megoldási lehetőségeit járom körbe – mindig újabb szempontok alapján – a Babával otthon sorozatomban.
Első témám az volt, amikor nincs időnk magunkra, aztán arról írtam, amikor nincs segítségünk.
A most választott megközelítésemnek nehezen adtam címet, semelyiket sem érzem igazán jónak, nem sikerül egy ilyen összetett témának a lényegét néhány szóban megfogni.
Arról szeretnék írni, amikor nem tudunk kedvesek, türelmesek lenni magunkkal,
nem tudjuk elfogadni magunkat, elkopik az önszeretet (ha egyáltalán volt eredetileg), és elsodródunk annak a közeléből is, hogy mit szerettünk igazán, mire van szükségünk testileg és lelkileg.
Nekünk. Nem másnak.
Odáig fajulhat ez, hogy amikor hozzájutunk egy óra szabadidőhöz, nem is tudjuk, csak takarítással, háztartási munkával, vagy alvással tölteni. Esetleg vásárlással. Ha ezeket nem lehet, gyakran nem is tudjuk, mi esne jól.
Voltam ilyen helyzetben.
Rám szóltak, hogy töltődjek egy órát, csináljak valamit, ami kikapcsolódás. És akkor rádöbbentem, hogy baj van. Elvesztettem magam valahol út közben. Álltam döbbent arccal és fogalmam sem volt, hogy mit kéne csinálnom, ami nekem jó. Azt tudtam csak, mit kéne csinálni, volt rengeteg teendő, én meg csak úgy töltődjek? Jó, igaz, talán szükségem lenne rá. De hogyan csináljam? Mi töltene fel? – és nem jutottam semmire.
Utolsó szalmaszál volt, hogy mit szerettem csinálni régen? Emlékezni még megy.
Ez elég mellbevágó élmény volt, onnantól figyeltem, mi esne jól. Figyeltem a belső vágyaimra. Ez az első lépés. Ma már rengeteg olyan dolgot csinálok, ami nekem öröm, engem épít, nekem fontos (és ez sokszor úgy valósul meg, hogy nem kell választanom, mert a gyerekeimnek is jó). Azt is látom, ahogy ezáltal megváltoztam, sokkal gazdagabb belső képet mutatok így a gyerekeimnek.
Miért kerülünk ilyen helyzetbe mikor anyák leszünk?
Miért hajszoljuk a tökéletességet minden erőnkkel?
Miért soroljuk magunkat az utolsó helyre?
Miért érjük be mi a legkevesebbel, miközben mindenkinek a legjobbat akarjuk adni?
A választ a családi, társadalmi mintáinkban találhatjuk meg. Amint anyává válunk, azonosulunk ezzel a szereppel és automatikusan elkezdenek bennünk működni az anyasággal kapcsolatos mintázatok tudat alatt.
Lehet, hogy egyes dolgokat tudatosan igyekszünk máshogy csinálni, mégis az alapmotívumok, érzések hasonló formában megjelennek. Ilyen például a bűntudat, a szégyen, amivel erősen le tudjuk magunkat korlátozni.
Ilyen érzések,
- hogy nem vagyok elég jó anya,
- hogy anyaként ezt nem tehetem meg,
- hogy egy anya ilyet nem csinál,
- milyen anya az, aki….
- Mi az anya dolga a családban, a kötelessége, rangja…
A szüleink szava járásán is rajtakaphatjuk magunkat, még akkor is, ha megfogadtuk, hogy mi ilyet soha. Szavak – érzések – béklyók, ugyanaz a minta, akár sok generáción át.
A saját anyaságunkat magunkban megtalálni,
mindenki más elképzelésétől függetlenül akkor tudjuk, ha ezekből a mintákból kilépünk. Onnantól kezdődik az, hogy milyen szeretnék lenni, a családomnak valójában mire van szüksége, nekem mi a fontos, miben érzem jól magam, miben vagyok hiteles.
És nem utolsó sorban: nem adjuk tovább ezt a kupac nehéz láncot a gyerekeinknek.
Ebben tudok segíteni és eköré építem a tréningjeimet is, amiknek a lényege, hogy az általánosan felmerülő nevelési kérdésekre találd meg a TE MEGOLDÁSOD.
Ami veled összhangban van, ezért tudod működtetni a családodban.